Az amerikai nyérc állománygyérítésének hatása
egyes vízi-, gázló- és énekesmadár fajok állományának alakulására

Kenéz Ákos II. évf.

2006. 05. 15

Egy Finnországban végzett kutatás során a szakemberek azt vizsgálták, hogy bizonyítható-e az összefüggés az amerikai nyérc populációinak gyarapodása és bizonyos őshonos madárfajok állományának csökkenése között. A vizsgálat helyszíne a Finnország délnyugati részén található Archipelago Nemzeti Park volt, amely földrajzilag a Balti-tenger északi szigeteinek egy részét foglalja magába. A kutatást az tette indokolttá, hogy az 1950-es évektől kezdődően az addig kizárólag fogságban tenyésztett amerikai nyérc (Mustela vison) agresszíven terjedni kezdett, majd az 1970-es évekre a Nemzeti Park területét is benépesítette. A nyérc vízpartok közelében élő, generalista ragadozó. Táplálékának nagy részét halak, madarak (tojások, fiókák és kifejlett egyedek egyaránt), kistestű emlősök valamint hüllők teszik ki. A vizsgált madárfajoknak a nyérc megjelenése előtt nem volt talajlakó természetes ellensége, az 1973 és 1994 közötti időszakban azonban egyes madárfajok egyedszáma 60-73%-kal csökkent. Ez a drámai változás elsősorban azzal magyarázható, hogy a nyércek a tavasztól nyár végéig terjedő időszakban szinte kizárólag madarakat zsákmányolnak.

A kutatás 1992-től 2001-ig tartott; helyszínéül négy különálló szigetcsoportot jelöltek ki. Összesen 122 szigeten pusztították a nyérceket, és 101 szigetet figyeltek meg kontrollként. A nyérceket évente kétszer irtották: ősszel, valamint kora tavasszal, mielőtt a vizsgált madárpopulációk megkezdték a költést. Ezt a feladatot két vadőr végezte, akiknek a munkáját egy erre a célra kiképzett vadászkutya is segítette. A megriadt nyércre általában az jellemző, hogy a legközelebbi hasadékban vagy bozótosban keres menedéket. Amikor a vadőrök rátaláltak egy rejtőzködő nyércre, kiűzték a búvóhelyéről, majd lelőtték. A nyérceket ezenkívül speciális csapdákkal is pusztították, csaliként halat használtak. A már használt csapdákat nem is kellett újra csalival feltölteni, mert a nyércszagot érezve az állatok így is belementek. A kutatási időszak alatt összesen 148 példányt ejtettek el.

A vizsgált őshonos madárpopulációk állományának becsléséhez költési időszakonként három alkalommal számolták meg az egyedeket. Május elején a dolmányos sirály (Larus marinus) és a csigaforgató (Haematopus ostralegus) populációit mérték fel. Június első hetében számolták meg a parti lile (Charadrius hiaticula), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a kőforgató (Arenaria interpres), a viharsirály (Larus canus), a sarki csér (Sterna paradisea), az ékfarkú halfarkas (Stercorarius parasiticus), a fekete lumma (Cepphus grylle), az alka (Alca torda), a réti pityer (Anthus pratensis), a parti pityer (Anthus petrosus) és a barázdabillegető (Motacilla alba) egyedeit. Július elején a későn költő párokat írták össze. Az egyes populációk felmérése úgy történt, hogy a kutatók bejárták az adott területet, és megszámolták a fészkeket, a fiókákat és a felnőtt példányokat. Ennek során a Hildén et al. (1991) által a szigetvilágban élő madárpopulációkra kidolgozott állománybecslési módszert alkalmazták. Az egyes fajok állományának felbecslésekor olyan statisztikai módszert használtak, hogy a végső eredményben a nem költő párok és az idős egyedek száma is megmutatkozott.

A kutatás eredményeképpen azt lehetett megállapítani, hogy azokon a szigeteken, amelyeken intenzíven gyérítették a nyércállományt, ott észrevehetően gyarapodott a parti lile, az ékfarkú halfarkas, a sarki csér és a parti pityer állománya a kontroll területekhez képest. Bár nem egyértelmű, de a kőforgató, a viharsirály és a barázdabillegető egyedszáma is feltehetően növekedett. Néhány szigeten, amelyről az alka és a fekete lumma korábban eltűnt, új kolóniák telepedtek meg. A dolmányos sirály, a csigaforgató és a barázdabillegető állományában nem volt észlelhető jelentős változás.

Felhasznált szakirodalom:

N. Nordström, J. Högmander, J. Laine, J. Nummelin, N. Laanetu, E. Korpimäki: Effects of feral mink removal on seabirds, waders and passerines on small islands in the Baltic Sea