Deri Eszter

A fűhálózás, a rovarporszívó és a talajcsapda, mint három, egymást kiegészítő ízeltlábú-mintavételi módszer

Déri Eszter
IV. alk. zoológus hallgató

A címben említett módszerek a leghatékonyabbak a kutatásom során vizsgált ízeltlábú
csoportok (poloskák, kabócák, egyenesszárnyúak és pókok) mintavételezésére. Ezek a módszerek csak úgy mondhatók a hatékonynak, ha együttesen használjuk őket.

Hogy miért? Mert kiegészítik egymást, a következő módon: a fűhálózás az egyik leggyakrabban alkalmazott kvantitatív mintavételi módszer a növényzeten élő ízeltlábúak gyűjtésére, azonban az alsó gyepszintből nem gyűjt elég hatékonyan. Ezért a fűhálózás után érdemes rovarporszívóval is mintát venni a területről, ami szinte mindent összegyűjt a növényzeten maradottakból, de a gyorsan mozgó fajok elmenekülhetnek előle, illetve a nagyobb, talajon élő fajok elbújhatnak a talaj repedéseibe, lyukaiba. Ezeknek a talajon élő ízeltlábúaknak a gyűjtésére érdemes talajcsapdákat kihelyezni.

Így a három módszert együtt alkalmazva kaphatjuk a legteljesebb, reprezentatív mintát, amelyből jól lehet különböző becsléseket, elemzéseket végezni.

Fűhálózás: Ez a legáltalánosabb, és legegyszerűbb módszer a növényzeten élő ízeltlábúak gyűjtésére. Nem kell hozzá más, csak egy fűháló, egy ember, aki fűhálózik, és mivel legtöbbször a kvadrát-módszerrel kombinálják, egy kijelölt kvadrát. Azonban ha megismételhető és komparatív adatokat szeretnénk kapni, akkor sok mindent standardizálni kell. A legfontosabb az, hogy ismételt mintavétel esetén a fűhálózást mindig ugyanaz a személy végezze, és a kvadrát mérete is mindig ugyanakkora legyen! Emellett fontos, hogy mindig azonos csapásszámú mintát vegyünk, hogy a lépések hossza nagyjából egyforma legyen, hogy a fűhálózás sebessége és a csapás íve körülbelül azonos legyen, stb. Ezeket a megkötéseket egyszerűbben úgy lehetne kifejezni, hogy mintavételkor a ráfordítás mindig egységnyi legyen!

Pár szó a fűhálóról: Az egész eszköz kb. 50-120 cm, a fej átmérője minimum 30 cm legyen. A háló legyen erős, hogy ne szakítsa ki a növényzet, de olyan anyagból legyen, hogy könnyen átjárja a levegő, hossza kb. 90cm. A nyél készülhet fémből vagy fából.

A fűhálózás végén a háló száját hirtelen mozdulattal össze kell fogni, ezután óvatosan kiüríthetjük a tartalmát egy ölő-üvegbe, vagy más tárolóba.

A fűhálózás első alkalmazásakor érdemes megvizsgálni a mintavétel hatékonyságát. Ezt legegyszerűbben nem-szelektív eltávolítással végezhetjük. Elvégezzük a mintavételt a meghatározott csapásszámmal, majd például 10-es csapásszámmal annyiszor csapunk még, amíg a háló üres nem marad. Az összesített csapásszámból meghatározhatjuk, hogy hány százalékát fogtuk meg a jelenlévő állatoknak az első csapással.

Rovarporszívó: Legismertebb formája az egyszerű, tüdővel működtetett megoldás. Ez azonban elsősorban egyeléses mintavételre alkalmazható. Gyakorlatilag ez egy műanyag henger, benne két lyukkal, amikből hajlékony csövek állnak ki. Az egyik cső végén sűrű háló van, hogy a gyűjtő ne szívja be az ízeltlábúakat a szájába. A másik cső vége háló nélkül csatlakozik a hengerhez, ezen keresztül szívja be a gyűjtő az állatot a tároló részbe. Ezután már csak a hengert kell kiüríteni, és meghatározni az állatokat. De sajnos ezzel a módszerrel nem egyforma az állatok mintába kerülési esélye, ugyanis a nagyobb, feltűnőbb, vagy a gyűjtő által preferált csoport nagyobb arányban fog bekerülni a mintába. Ez a mintavételezési módszer függ leginkább a gyűjtő személyétől.

Manapság azonban már ennek a módszernek is megvan a motorizált változata, ami lehetővé teszi a kvantitatív mintavételt. Ez gyakorlatilag egy háton hordozható, akkumulátorral vagy benzinnel működő porszívó. A porszívó részhez egy vastag gégecső csatlakozik, amivel a növényzet aljáról, fákról, talajról lehet felszívni az állatokat. Majd a tárolóban összegyűjtött állatokat ki kell válogatni a felszívott egyéb anyagok (levelek, kosz, föld, stb.) közül.

Természetesen az egységnyi ráfordítás szabálya erre a mintavételi módszerre is igaz.

Talajcsapda: Ez a szintén egyszerű módszer a talajon élő ízeltlábúak mintavételezésére kiválóan alkalmas, és gyakran alkalmazzák is. Ezek a csapdák gyakorlatilag egy peremig a talajba ásott műanyag pohárból vagy befőttes üvegből állnak, melybe legtöbbször valamilyen ölőszert tesznek, mely megöli és egyben konzerválja a beleesett állatokat. Ilyen ölőszer lehet a propilén-glikol. Fontos szempont, hogy az ölőszer ne legyen csábító és egyben veszélyes a területen előforduló gerincesekre (ezért nem alkalmazható igazán az etilén-glikol). Ha a csapdákat sűrűn látogatjuk, akkor lehet ölőszer nélküli csapdát kihelyezni, esetleg még csalit (gyümölcs, müzli, stb.) is lehet beletenni, a beleesett állatok nem fognak tudni kimászni a meredek fal miatt.

A csapdákat a területen random módon szokták elhelyezni egy transzekt mentén vagy egy hálózatban. Egy-egy mintavételi területen minimum 5 csapdát kell kihelyezni. Hogy az ízeltlábúak egyforma eséllyel kerüljenek a csapdákba, az öt poharat egy 10 m átmérőjű körben ássuk be, esetleg lehet több koncentrikus kör mentén elhelyezni a csapdákat.

Érdemes egyszerre két egymásba csúsztatott poharat beásni, mert így az ürítésnél nem kell az egész csapdát kiszedni, csak az egyik poharat. Így kisebb a terület megváltoztatása, kisebb a zavarás a csapda körül. Ha a poharakat már elhelyeztük, tegyünk fölé tetőt, kb. 3 cm-rel a pohár szája fölé. Ez a tető megvédi a csapdát a törmelékek belehullásától, attól, hogy az eső kimossa a tartalmát és nem utolsó sorban, kicsit akadályozza a gerincesek csapdába esését. Azonban ez a tető lehetőleg világos, opál-színű legyen, mert ha sötét, akkor az éjszaka aktív állatok nagyobb eséllyel fognak belekerülni a mintába.

Az ürítés úgy történik, hogy a csapdában lévő folyadékot egy sűrű szövésű anyagon átöntjük, és ami fennakad, az lesz a mintánk. Néha érdemes a folyadékot is eltenni, hátha vannak benne olyan pici állatok, amelyek átfértek az anyag lyukain (bár a vegyszeres folyadékot környezetvédelmi okokból amúgy is össze kell gyűjteni). Minden csapdát külön-külön ürítsük, és még az egy területről származó mintákat se öntsük egybe.

Mindhárom módszernél az egyik legfontosabb dolog, a minták megfelelő, később is azonosítható megjelölése. Ha elhagyjuk ezt a lépést a mintavételkor, akkor az egész munkánk kárba vész, mert a mintáinkat nem fogjuk tudni beazonosítani.

A másik nagyon fontos dolog, hogy a mintavételt az egész aktív periódus alatt végezzük (ez általában áprilistól októberig van), mert csak így kaphatunk teljes képet a változásokról.

Ha betartjuk ezeket az általános szabályokat, akkor mindenképpen reprezentatív mintát fogunk kapni.

Felhasznált irodalom:

1. Peter Duelli, Martin K. Obrist and Dirk R. Schmatz: Biodiversity evaluation in agricultural landscapes: above-ground insects, Agriculture, Ecosystem and Environment, 1999. June, Vol. 74., Issue 1-3, 33-64.

2. Brower, Zar, von Ende: Field and Laboratory Methods for General Ecology, 1997. 90-131.

3. G.G.E. Scudder: Pitfall Trapping, Department of Zoology, University of British Columbia, Vancouver, British Columbia, Canada V6T 1Z4
http://www.eman-rese.ca/eman/reports/publications/sage/sage12.htm

4. http://www.museums.co.za/inverts/Collect/collect.html

Hallgatói dolgozatok		Behaviour Server: http://www.behav.org
Student essays		Kabai Péter
		advice on essay

A fűhálózás, a rovarporszívó és a talajcsapda, mint három, egymást kiegészítő ízeltlábú-mintavételi módszer Déri Eszter IV. alk. zoológus hallgató A címben említett módszerek a leghatékonyabbak a kutatásom során vizsgált ízeltlábú csoportok (poloskák, kabócák, egyenesszárnyúak és pókok) mintavételezésére. Ezek a módszerek csak úgy mondhatók a hatékonynak, ha együttesen használjuk őket. Hogy miért? Mert kiegészítik egymást, a következő módon: a fűhálózás az egyik leggyakrabban alkalmazott kvantitatív mintavételi módszer a növényzeten élő ízeltlábúak gyűjtésére, azonban az alsó gyepszintből nem gyűjt elég hatékonyan. Ezért a fűhálózás után érdemes rovarporszívóval is mintát venni a területről, ami szinte mindent összegyűjt a növényzeten maradottakból, de a gyorsan mozgó fajok elmenekülhetnek előle, illetve a nagyobb, talajon élő fajok elbújhatnak a talaj repedéseibe, lyukaiba. Ezeknek a talajon élő ízeltlábúaknak a gyűjtésére érdemes talajcsapdákat kihelyezni. Így a három módszert együtt alkalmazva kaphatjuk a legteljesebb, reprezentatív mintát, amelyből jól lehet különböző becsléseket, elemzéseket végezni. Fűhálózás: Ez a legáltalánosabb, és legegyszerűbb módszer a növényzeten élő ízeltlábúak gyűjtésére. Nem kell hozzá más, csak egy fűháló, egy ember, aki fűhálózik, és mivel legtöbbször a kvadrát-módszerrel kombinálják, egy kijelölt kvadrát. Azonban ha megismételhető és komparatív adatokat szeretnénk kapni, akkor sok mindent standardizálni kell. A legfontosabb az, hogy ismételt mintavétel esetén a fűhálózást mindig ugyanaz a személy végezze, és a kvadrát mérete is mindig ugyanakkora legyen! Emellett fontos, hogy mindig azonos csapásszámú mintát vegyünk, hogy a lépések hossza nagyjából egyforma legyen, hogy a fűhálózás sebessége és a csapás íve körülbelül azonos legyen, stb. Ezeket a megkötéseket egyszerűbben úgy lehetne kifejezni, hogy mintavételkor a ráfordítás mindig egységnyi legyen! Pár szó a fűhálóról: Az egész eszköz kb. 50-120 cm, a fej átmérője minimum 30 cm legyen. A háló legyen erős, hogy ne szakítsa ki a növényzet, de olyan anyagból legyen, hogy könnyen átjárja a levegő, hossza kb. 90cm. A nyél készülhet fémből vagy fából. A fűhálózás végén a háló száját hirtelen mozdulattal össze kell fogni, ezután óvatosan kiüríthetjük a tartalmát egy ölő-üvegbe, vagy más tárolóba. A fűhálózás első alkalmazásakor érdemes megvizsgálni a mintavétel hatékonyságát. Ezt legegyszerűbben nem-szelektív eltávolítással végezhetjük. Elvégezzük a mintavételt a meghatározott csapásszámmal, majd például 10-es csapásszámmal annyiszor csapunk még, amíg a háló üres nem marad. Az összesített csapásszámból meghatározhatjuk, hogy hány százalékát fogtuk meg a jelenlévő állatoknak az első csapással. Rovarporszívó: Legismertebb formája az egyszerű, tüdővel működtetett megoldás. Ez azonban elsősorban egyeléses mintavételre alkalmazható. Gyakorlatilag ez egy műanyag henger, benne két lyukkal, amikből hajlékony csövek állnak ki. Az egyik cső végén sűrű háló van, hogy a gyűjtő ne szívja be az ízeltlábúakat a szájába. A másik cső vége háló nélkül csatlakozik a hengerhez, ezen keresztül szívja be a gyűjtő az állatot a tároló részbe. Ezután már csak a hengert kell kiüríteni, és meghatározni az állatokat. De sajnos ezzel a módszerrel nem egyforma az állatok mintába kerülési esélye, ugyanis a nagyobb, feltűnőbb, vagy a gyűjtő által preferált csoport nagyobb arányban fog bekerülni a mintába. Ez a mintavételezési módszer függ leginkább a gyűjtő személyétől. Manapság azonban már ennek a módszernek is megvan a motorizált változata, ami lehetővé teszi a kvantitatív mintavételt. Ez gyakorlatilag egy háton hordozható, akkumulátorral vagy benzinnel működő porszívó. A porszívó részhez egy vastag gégecső csatlakozik, amivel a növényzet aljáról, fákról, talajról lehet felszívni az állatokat. Majd a tárolóban összegyűjtött állatokat ki kell válogatni a felszívott egyéb anyagok (levelek, kosz, föld, stb.) közül. Természetesen az egységnyi ráfordítás szabálya erre a mintavételi módszerre is igaz. Talajcsapda: Ez a szintén egyszerű módszer a talajon élő ízeltlábúak mintavételezésére kiválóan alkalmas, és gyakran alkalmazzák is. Ezek a csapdák gyakorlatilag egy peremig a talajba ásott műanyag pohárból vagy befőttes üvegből állnak, melybe legtöbbször valamilyen ölőszert tesznek, mely megöli és egyben konzerválja a beleesett állatokat. Ilyen ölőszer lehet a propilén-glikol. Fontos szempont, hogy az ölőszer ne legyen csábító és egyben veszélyes a területen előforduló gerincesekre (ezért nem alkalmazható igazán az etilén-glikol). Ha a csapdákat sűrűn látogatjuk, akkor lehet ölőszer nélküli csapdát kihelyezni, esetleg még csalit (gyümölcs, müzli, stb.) is lehet beletenni, a beleesett állatok nem fognak tudni kimászni a meredek fal miatt. A csapdákat a területen random módon szokták elhelyezni egy transzekt mentén vagy egy hálózatban. Egy-egy mintavételi területen minimum 5 csapdát kell kihelyezni. Hogy az ízeltlábúak egyforma eséllyel kerüljenek a csapdákba, az öt poharat egy 10 m átmérőjű körben ássuk be, esetleg lehet több koncentrikus kör mentén elhelyezni a csapdákat. Érdemes egyszerre két egymásba csúsztatott poharat beásni, mert így az ürítésnél nem kell az egész csapdát kiszedni, csak az egyik poharat. Így kisebb a terület megváltoztatása, kisebb a zavarás a csapda körül. Ha a poharakat már elhelyeztük, tegyünk fölé tetőt, kb. 3 cm-rel a pohár szája fölé. Ez a tető megvédi a csapdát a törmelékek belehullásától, attól, hogy az eső kimossa a tartalmát és nem utolsó sorban, kicsit akadályozza a gerincesek csapdába esését. Azonban ez a tető lehetőleg világos, opál-színű legyen, mert ha sötét, akkor az éjszaka aktív állatok nagyobb eséllyel fognak belekerülni a mintába. Az ürítés úgy történik, hogy a csapdában lévő folyadékot egy sűrű szövésű anyagon átöntjük, és ami fennakad, az lesz a mintánk. Néha érdemes a folyadékot is eltenni, hátha vannak benne olyan pici állatok, amelyek átfértek az anyag lyukain (bár a vegyszeres folyadékot környezetvédelmi okokból amúgy is össze kell gyűjteni). Minden csapdát külön-külön ürítsük, és még az egy területről származó mintákat se öntsük egybe. Mindhárom módszernél az egyik legfontosabb dolog, a minták megfelelő, később is azonosítható megjelölése. Ha elhagyjuk ezt a lépést a mintavételkor, akkor az egész munkánk kárba vész, mert a mintáinkat nem fogjuk tudni beazonosítani. A másik nagyon fontos dolog, hogy a mintavételt az egész aktív periódus alatt végezzük (ez általában áprilistól októberig van), mert csak így kaphatunk teljes képet a változásokról. Ha betartjuk ezeket az általános szabályokat, akkor mindenképpen reprezentatív mintát fogunk kapni. Felhasznált irodalom: 1. Peter Duelli, Martin K. Obrist and Dirk R. Schmatz: Biodiversity evaluation in agricultural landscapes: above-ground insects, Agriculture, Ecosystem and Environment, 1999. June, Vol. 74., Issue 1-3, 33-64. 2. Brower, Zar, von Ende: Field and Laboratory Methods for General Ecology, 1997. 90-131. 3. G.G.E. Scudder: Pitfall Trapping, Department of Zoology, University of British Columbia, Vancouver, British Columbia, Canada V6T 1Z4 http://www.eman-rese.ca/eman/reports/publications/sage/sage12.htm 4. http://www.museums.co.za/inverts/Collect/collect.html