A sarki róka (Alopex lagopus) kotorékainak ökológiája

Ecology and use of arctic fox Alopex lagopus dens in Norway: tradition overtaken by interspecific competition?

Karl Frafjord, Tromso, 2003

Készítette: Mátis Gábor II. évf. állatorvostan-hallgató.

A sarki róka (Alopex lagopus) kotorékai Norvégia régóta ismert képződményei, amelyek általában jelentős méretűek, jól körülhatároltak, és megfelelő védelmet nyújtanak az állatoknak a zord, arktikus környezeti viszonyokkal szemben. A feldolgozott cikk írója Észak- és kisebb részben Dél-Norvégia sarkiróka-kotorékainak elhelyezkedését, jellemzőit és számos további paramétereit vizsgálta, összefüggésben a rókapopuláció kutatásával. A szerző 214 ilyen odút vizsgált meg, nagy részüket személyesen kereste fel és rögzítette azok adatait.

A sarki róka az egyik első emlősfaj volt, amely az utolsó jégkorszak után benépesítette Skandinávia területét. Az első rókák által késztett kotorékok egy része még ma is megvan, hiszen azok generációk során át használatban lehetnek. A tipikus kotorékot homokos talajba vájják, jellegzetes alakjáról valamint specifikus vegetációjáról könnyen felismerhető. Kiterjedésükben, a kijáratok számában, és még számos jellemzőben azonban jelentős eltérések lehetnek az egyes odúk között, a különbségek az északi és déli területek között kiemelkedőek. A vizsgálat tárgyát képezte továbbá, hogy milyen kölcsönhatás van a sarki és a vörös róka (Vulpes vulpes) között, hiszen azok egymás kotorékait szívesen elfoglalják. Érdekes az is, hogy az egyes rókalyukak milyen messze vannak a legközelebbi emberi településtől ill. úttól, azaz mennyiben befolyásolja a rókák életét az emberi civilizáció.

A kotorékok leírásánál az aktív, nyitott kijáratok számát, a rókalyuk területét és a vegetációt vizsgálták. A bejáratszám átlagosan 27,4-19,0; a terület pedig 363,1-288,7 m²-nek adódott. Az egyes régiók között szignifikáns különbségek mutatkoztak, bár az észak-déli zonalitás nem jelenthető ki. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy délen jellemzően nagy méretű és kevés kijárattal rendelkező odúkat találunk.

A rókalyukak elhelyezkedésénél a tengerszint feletti magasság, a legközelebbi erdőtől, a legközelebbi sarki- és vörösróka-kotoréktól, valamint a legközelebb épült úttól való távolság, illetve az erdők szintje feletti magasság képezte a kutatás tárgyát. Az egyes norvég régiók között mindegyik szempontból nagy differenciák mutatkoznak, és jellemzően a déli kotorékok vannak a legmesszebb az erdőktől, a legközelebb az utakhoz és itt a legkisebb a rókalyukak közötti távolság. Ez természetesen összefügg a földrajzi sajátosságokkal. A vizsgált odúk 73%-a 10 km-nél közelebb volt erdős területhez, a vörösróka-kotorékoktól való távolság pedig hasonló volt az összes körzetben.

Azt, hogy a rókák éppen használják-e a kotorékot, a fellelhető nyomok alapján állapították meg: szőröket, letaposott nyomokat, feltúrt földet kerestek, amelyek akár néhány évre visszamenőleg utalnak a sarki róka jelenlétére. Ezek alapján az elmúlt 10-20 évben a vizsgált lyukak közül 63-ban születtek kisrókák, míg 131-ben nem neveltek fel almot. Az előbbiek kétszer több kijárattal rendelkeztek, 32%-kal nagyobbak voltak, dúsabb vegetáció vette körül őket, és távolabb helyeződtek a vörös róka kotorékaitól. Érdekes azonban, hogy az emberi civilizációtól való távolságukban nem volt jelentős eltérés az átlaghoz képest. A használatban lévő sarkiróka-odúk aránya korrelációban állt a sarki- és vörös rókák kotorékainak arányával és a vörös rókák számával. Azaz a vörös rókák feltehetőleg komolyan visszaszoríthatják a sarki róka populációját.

A kotorékok közül 69-et biztosan, 21-et pedig valószínűleg használtak vörös rókák is, ezek jelentősen közelebb helyezkedtek el az erdő szintjéhez, és a növényzetben is voltak eltérések. A vörös rókák odúi egyébként általában alacsonyabb tengerszint feletti magasságban találhatóak, mint a sarki rókák fészkei.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a sarki róka kotorékai nagyobb számban találhatóak Norvégia északi, mint déli részén, és az egyes területek kotorékai között jelentős különbségek vannak. Bár szabályos észak-déli zonalitás nem mutatható ki, de a déli odúk adatai a leginkább szélsőségesek: itt vannak a legnagyobb méretű és legkevesebb kijárattal rendelkező fészkek. Megállapítottuk, hogy a sarki rókák leginkább azokat a kotorékokat használják, amelyek távolabb vannak a vörös róka odúitól, és magasabban helyezkednek el az erdőhatárnál. A kutatás eredményei tehát azt igazolták, hogy a vörös róka rendkívül komoly kompetíciós viszonyban van a sarki rókával, és veszélyezteti állományának fennmaradását.