A barna kiwi egyedsűrűségének becslése hívóhang-számlálás alapján, különböző mértékű ragadozószabályozás mellett

 

Bókony Brigitta

 

  A barna kiwi (Apteryx mantelli) száma és elterjedtsége csökkent az 1970-es évektől kezdve. Az 1990-es években végzett vizsgálatok szerint ennek oka a ragadozók (menyétfélék, kutya, macska) számában keresendő. Northlanden (Új-Zélandon) egy védelmi program indult annak érdekében, hogy megállítsák a kiwik számának csökkenését és visszaállítsák a populáció méretét. Több módszert is alkalmaztak, mint például különböző ragadozószabályozási technikák (pl. menyétfélék csapdázása), valamint a civilek általános illetve helyi bevonása, különös tekintettel a kutyákra való odafigyelésre. (A kifejlett madarakat főként a kutyák pusztítják, a macskák és menyétfélék pedig a fiatalabb egyedekre jelentenek veszélyt.)

  Már a kezdetektől gondot jelentett, hogy a kiwik rejtőzködő életet élnek, így nehezen figyelhetők meg a ragadozószabályozás miatt bekövetkező létszám-változások. Korábban rádiós nyomkövetéssel és képzett kutyás felderítéssel gyűjtöttek adatokat, ez azonban drágának bizonyult. Felmerült az igény olcsóbb, de szintén megbízható módszer kifejlesztésére. Az 1990-es évektől megfigyelő állomásokból álló hálózatot hoztak létre Northlanden, melyet 23 "madárhang megfigyelő állomás" alkotott.

 

  1995 óta a 23 állomáson minden év május-júniusában végeztek megfigyeléseket 4 fő területen. Újhold idején, 4 éjszakán, a sötétség első 2 órájában naponta rögzítették az adatokat a kiwik hívóhangjáról. Esős illetve szeles éjszakán a mérések szüneteltek. Minden évben ugyanaz az illető végezte egy adott állomáson a megfigyeléseket, minimálisra csökkentve a megfigyelők különbözőségéből adódó hibákat. Az adatrögzítés minden órájában lejegyezték a legfontosabb környezeti tényezőket, úgymint eső, szél, hőmérséklet, felhőzet, talajnedvesség, zaj, hold láthatósága. Ezek jellemzésére standard kategóriákat használtak.

  A ragadozószabályozás mértékét és a civil támogatottságot egy-egy 4 pontos skálán jellemezték minden megfigyelő állomás területén.

 

  A 6 év alatt, évente 4 éjszakán végzett megfigyelésekből összesen 24 adatot sikerült állomásonként gyűjteni. Az elemzésben függő változónak a hívóhangrátát választották (egy éjszakán elhangzott kiwihangok száma összesen), a magyarázó változóknak a ragadozószabályozás és a civil támogatás mértékét illetve a környezeti tényezőket vették.

 

  A ragadozószabályozás hatása szignifikánsnak bizonyult: azokon a területeken, ahol intenzívebb volt a gyérítés, ott a kiwi hívóhangok száma nőtt a vizsgálat során, viszont csökkent azokon a területeken, ahol nem ritkították a ragadozókat. A civilek támogatásának hatása nem volt szignifikáns, de mivel a ragadozószabályozás és a civilek bevonásának mértéke egymással korrelál, így nem tudták szétválasztani hatásukat.

  A környezeti tényezők közül a szél és az eső negatív irányban, a talajnedvesség pozitív irányban hatott a hívóhangok számára.

 

  A vizsgálat eredménye arra enged következtetni, hogy a predátorgyérítésnek pozitív hatása van a kiwik számának növekedésére.

 

  A vizsgálat gyengesége, hogy az adatok gyűjtését eredetileg nem a kezelési módszerek felmérésére végezték, ezért a területek között nem véletlen eloszlás szerint és nem egyenlő arányban osztották el a kezelési szinteket. Ezenkívül a madarak sűrűségének becslésére a kiwihangok gyakoriságát használták, azaz feltételezték, hogy a hívóhangok számának változása a populáció nagyságának változását reprezentálja. Ha minden madár ugyanolyan gyakorisággal szól, akkor ez a módszer alkalmas a különböző területek és időpontok összehasonlítására (relatív sűrűségbecslés). Egy fiatal kiwi azonban kevesebbet szól, mint egy idősebb állat, ugyanis kb. 3 éves korára foglal magának territóriumot és ekkorra éri el az átlagos felnőttkori hívóhangrátát. Ha a madarak koreloszlása időben vagy térben változott a vizsgálat során, akkor a módszer kevésbé megbízható.

 

 

Felhasznált irodalom:

Pierce & Westbrooke 2003. Call count responses of North Island brown kiwi to different levels of predator control in Northland, New Zealand. Biological Conservation 109: 175–180.