Déri Eszter:

Habituálódhatnak-e az állatok teljesen az ember jelenlétéhez?

Ez a kérdés a természetvédelem és az ökoturizmus előretörése miatt vált fontossá az utóbbi időben.
Manapság az ökoturizmus fellendülőben van, és nagyon sok nemzeti park megélhetését biztosítja az ebből származó bevétel. Ezért nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a látogatások a lehető legkisebb hatást gyakorolják az állatokra. Általában szakemberek figyelik folyamatosan az állatok reakcióit a látogatásokra, és ha úgy látják, hogy a turizmus hátrányosan érinti az adott faj populációját bármilyen szempontból, esetleg elvándorolnak megszokott élőhelyükről, akkor azonnal leállítják vagy ritkítják a látogatásokat.
Minden nemzeti park elsődleges célja az, hogy óvva mutassa be az ott élő állatokat. Ennek a problémának a megoldásában segíthetnek azok a kutatások, melyekből most én is említenék párat.
Ezek a vizsgálatok általában az állatok viselkedésének változását figyelve, illetve a felrepülési távolságot mérve (madaraknál) próbálják megállapítani az emberi zavarás hatását. Természetesen főleg veszélyeztetett fajokat vizsgálnak ökoturizmus keretében szervezett látogatások kapcsán, de kevésbé- vagy nem veszélyeztetett fajokkal is foglalkoznak, hogy minél jobb megoldásokat dolgozhassanak ki.

Ilyen etológiai megfigyeléseket végeztek a kanadai rénszarvassal (Rangifer tarandus caribou) és a nepáli orrszarvúval (Rhinoceros unicornis) is. Mindkettőnél vizsgálták azt, hogy a turisták jelenlétében mennyire csökken a táplálkozásra, pihenésre és kérődzésre fordított idő, és mennyivel nő az ideges sétálgatás és az éberen figyelés időtartama. Ezeket a viselkedéseket természetesen megnézték a látogatások előtt és után is.
Mindkét esetben a turisták egy meghatározott időpontban érkeztek, és körülbelül azonos ideig is maradtak egy-egy látogatáskor. Ez a meghatározott menetrend éppen az állatok gyorsabb habituációját segíti, mert így hozzászokhatnak, hogy milyen rendszerességgel zavarják őket. Ennek ellenére mindkét fajnál megmaradtak az előbb említett viselkedésbeli változások hosszabb idő után is.
Az orrszarvúaknál azt találták, hogy a viselkedés változásának mértéke attól függ, hogy mekkora a távolság az orrszarvú és az elefánt (ezen ülnek a turisták) közt, de a habituáció nem nagyon volt megfigyelhető náluk. Egy kritikus távolságnál az állat elhagyja a területet.
Ezzel szemben a rénszarvasoknál (főleg a nyári időszakban) már kevés látogatás után is észlelhetőek voltak a habituáció jelei. Az első látogatásokhoz képest nőtt a táplálkozással, és csökkent a figyeléssel töltött idő. De ha a turisták télen nagyon letaposták a havat (kb. a terület 70%-án), a csordának máshova kellett mennie, mert a letaposott hóban nagyobb költséggel jár a táplálékkeresés, és a kitaposott utakon a farkasok könnyebben közlekedve elérhették őket, és elkaphatták a borjakat. Ezért téli időszakban gyakran korlátozták a látogatásokat.

Madaraknál is számos vizsgálatot végeztek habituációra. Náluk általában a felrepülési távolsággal (FID= Flight Initiation Distance) mérik az emberi zavarás hatását.
Én két olyan esetet emelnék ki, ahol a kutatók egy forgalmas és egy nyugodt helyet hasonlítottak össze.
Az első, az új-zélandi északi liléken (Charadrius obscurus aquilonius) végzett megfigyelés. Költési időszakban nézték a FID-et egy forgalmas és egy nyugodt parton. A forgalmason sokkal kisebb távolságot mértek, amiből habituációra lehet következtetni.

Kipróbálták, hogy egy kötelet feszítettek ki a fészkektől bizonyos távolságra. Kezdetben nem volt nagy különbség, de ha az emberek (és főleg a kutyák) nem mentek át a lezárt területre, akkor a madaraknál felgyorsult a habituáció.
A másik eset egy kerítéssel két részre osztott vizes élőhely és egy nyugodt terület összehasonlítása. A vizes élőhely a kerítés miatt egy magas és egy alacsony látogatottságú területre oszlik. A legfontosabb megfigyelés itt az volt, hogy a kevésbé látogatott területen élő madarak hasonlóan viselkedtek, mint a nem zavart élőhelyen. Nagyobb FID-del rendelkeztek. Így akár egy kerítés is sokat segíthet a madarak védelmében
A másik oldalon élő állatok hozzászoktak valamennyire az emberhez (rövidebb FID), de reprodukciós sikerük kisebb volt, magasabb volt a fészekalj veszteség, stb., mint a másik oldalon.
Persze a madarak (és más állatok) habituációját csak úgy lehetne megérteni teljesen, ha a viselkedés-változás mellett a hormonális és idegi változásokat is tudnánk vizsgálni. Pár fajnál már kimutatták, hogy zavarásra megnő a kortikoszteron mennyisége a vérükben, illetve gyorsul a szívverésük.

Ezek a példák azt mutatják, hogy valamilyen mértékű habituáció természetesen létrejöhet, de kialakulása a háttérben álló nagy költségnövekedéssel magyarázható. Így például, ha egy madár folyamatosan elrepülne, ha egy ember arra jár, nagyon sok energiát veszítene a repüléssel, ráadásul a táplálkozási időből is kiesne a repülésre fordított idő. Emellett, ha éppen költési időszakban van, nagyobb eséllyel hűlnek ki a tojások vagy válnak predáció áldozatává, míg ő távol van.
Ha olyan nagy a zavarás, hogy el kéne költöznie, akkor pedig azt kell „felmérnie”, hogy nem nagyobb-e a kockázat, ha elrepül, hogy talál-e megfelelő helyet a környéken, mintha ott marad és elviseli az ember jelenlétét. Ha az új hely mellett dönt, ott nőni fog a denzitás és így nőni fog az inter-/intraspecifikus kompetíció, ami szintén lehet nagyobb költség, mintha marad az eredeti élőhelyén. Valószínűleg ezek miatt a költségnövekedések miatt nő a legtöbb állat toleranciája az emberi jelenléttel, zavarással szemben.
Más szemszögből vizsgálva, a habituáció nem biztos, hogy mindig jó egy állat számára. Ez olyankor látszik leginkább, mikor egy-egy állat az etetés miatt teljesen elveszti az ösztönös félelmét az embertől, és így könnyebben válik más (nem állatbarát) emberek áldozatává. Vagy más esetben annyira függővé válhatnak az embertől, hogy már nem képesek fenntartani magukat önállóan, és így az utódaikat sem tudják megtanítani a természetes táplálékszerző magatartásra.

És végül pár szó az urbanizálódásról, mint a habituáció legmagasabb fokáról (a domesztikációt nem figyelembe véve).
Eddig egyetlen egy esetben végeztek kutatást és megfigyelést egy madárfaj urbanizálódásáról. Ez az egy eset a dolmányos varjú (Corvus corone cornix) városiasodásának nyomon követése két finnországi városban (Helsinki és Turku). Elsősorban a régi adatokból, cikkekből következtettek. Az első madarak megfigyelése Helsinkiben 1923-ben, Turkuban 1912-ben történt városi parkokban. Kezdetben csak telelni mentek be a városba, de később állandó lakókká váltak, és közben habituálódtak is. Az eredeti 30-40 méteres FID mára 5-15 (néha 3) méterre zsugorodott, és ma már a forgalmas, központi helyeken is fészkelnek, míg régebben kizárólag a nyugodt, csendes helyeket keresték. Ezzel együtt megfigyelték azt is, hogy a madarak a habituálódás mellett agresszívebbekké is váltak, és megtámadják az embert, kutyát, ha túl közel merészkedik a fészekhez.
A vizsgálatot végző kutatók azt találták, hogy 4 fő oka van/volt a varjak városba költözésének:

A szemét mennyiségének növekedésével (ahogy nőtt a városi népesség) nőtt a varjak táplálkozási forrásának mennyisége is.

A városban nincsenek predátorok (héja /Accipiter gentilis/ és egerészölyv /Buteo buteo/). Bár éppen a varjak elszaporodása miatt figyelhető meg egyre inkább az egerészölyv jelenléte is a városokban.

A városi környezet egyre jobban parkosított, és így egyre több fészkelési hely létesül a városon belül.

Hosszú idő alatt (30-40 év) hozzászoktak az emberi jelenléthez.

Valószínűleg ez a négy ok lehet a többi állatfajnál is a fő szempont, amiért betelepültek a városokba. Az emberi gondatlanság miatt nagyon sok táplálékforrást találnak a városokban a különböző állatok. És amelyek képesek gyorsan habituálódni az emberekhez, azok nagyon sikeresek lehetnek ezen a számukra új, betelepülésre váró élőhelyen.
A vörös vércsékről konkrétan nem találtam információt, de valószínűleg náluk is az játssza a fő szerepet, hogy a városokban élő rágcsálók, cinkék és verebek terített asztalt jelentenek számukra, és sok fészkelésre alkalmas helyet (ablakpárkányok, elhagyott házak, padlások, elhagyott varjú fészkek, stb.) találnak a városokban.(Megtelepedtek például a Parlamentben és a Szent István Bazilikában is.)

Visszatérve az eredeti kérdéshez; az állatok valamennyire minimalizálhatják az emberi jelenlét hatására létrejövő viselkedés-változásokat, de teljesen biztosan nem szűnnek meg. Például a galambok is úgy csipegetnek az emberek lábánál, hogy bármikor felrepülhessenek, ha veszélyben érzik magukat.
Úgy gondolom, hogy a habituáció csak az ösztönös félelem valamilyen szintű leküzdésével jöhet létre, de ehhez nagyon nagy nyereségnek, vagy nagyon nagy menekülési költségnek kell állnia a háttérben.

Felhasznált irodalom:

Dale F. Lott, Michael McCoy: Asian rhinos Rhinoceros unicornis on the run? Impact of tourist visits on one population Biological Conservation 73 (1995) 23-26

Mario duchense, Steve D. Cote, Cyrille Barrette: Responses of woodland caribou to winter ecotourism in the Charlevoix Biosphere Reserve,Canada Biological Conservation 96 (2000) 311-317

Andrea Lord, Joseph R. Waas, John Innes, Mark J. Whittingham: Effects of human approaches to nests of northern New Zealand dotterels Biological Conservation 98 (2001) 233-240

Laurie A. Ikuta, daniel T. Blumstein: Do fences protect birds from human diturbance? Biological Conservation (2003) 1-7

Jennifer A. Gill, Ken Norris, William J. Sutherland : Why behavioural responses may not reflect the population consequences of human disturbance Biological Conservation 97 (2001) 265-268

Timo Vuorisalo, Harri Andersson, Timo Hugg, Ramo Lahtinen, Hannu Laaksonen, Esa Lehikoinen: Urban development from an avian perspective: causes of hooded crow (Corvus corone cornix) urbanisation in two Finnish cities Landscape and Urban Planning 62 (2003) 69-87