BIOMOK ÉS HAZÁNK TÁRSULÁSAI

Biomok és társulások hazánkban

Készítette: Ocskay Ingrid

1. Az élőlények szerveződési szintjei

Az élőlények meghatározható felépítésű és működésű közösségeket alkotnak. Ezek az egymásra épülő szerveződési szintek a populáció, a társulás, a biom ill. a bioszféra. Ezeket az egyed feletti szerveződési szinteknek nevezzük

Populáció:

Az élővilág egyedei nem egyenletesen oszlanak el a földön, hanem élőhelyeiken kisebb-nagyobb csoportosulásokba tömörülve találhatók. A legegyszerűbb közösségben azonos fajú egyedek élnek együtt. Ezt populációnak nevezzük. Az ebben élő egyedek egymás között szaporodnak, így a populáció fennmarad. Az egyes populációk csak meghatározott környezeti feltételek között képesek fennmaradni.

Társulás:

Természetes körülmények között a különböző fajok populációi egymással szoros kapcsolatban, társulásban élnek. A társulást alkotó populációk együttélése nem véletlen csoportosulás. Ilyen társulás hazánkban például a bükkös erdő, amelyben a bükk mellett, erre az erdőtípusra jellemző többi növényfaj és állatfaj populációit is megtaláljuk. A társulások az éghajlati övekhez igazodva övezetesen rendeződnek el. A Föld felszínére jutó napsugárzás mennyisége, minősége és időbeli eloszlása határozza meg alapvetően az éghajlat övezetességét. Ezt befolyásolja továbbá a tengerszint feletti magasság, illetve a lég- és tengeráramlások rendszere. Ezen környezeti tényezők hatásának megfelelően alakulnak ki a jellegzetes társulás-típusok bolygónkon.

Biom:

A társulások zonálisan (az éghajlati öveknek megfelelően) elhelyezkedő, egész kontinensekre kiterjedő nagy egységeit, a biomokat alkotják.

Bioszféra:

Az élővilág szerveződésének az egész földi életet átfogó, legmagasabb szintjét bioszférának nevezzük.

1.1 Környezeti feltételek:

Az egyenlítõtõl a sarkokig fokozatosan csökken a napsugárzás ereje. Ennek megfelelõen trópusi, mérsékelt, és hideg éghajlati öveket különböztetünk meg.

1.2 A csapadék évi mennyisége és ennek eloszlása:

· az egyenlítõtõl a sarkok felé a csapadék mennyisége csökken

· az óceántól a kontinensek belseje felé nõ

·

eloszlása az egyenlítõtõl távolodva és a kontinensek belseje felé haladva egyre egyenlõtlenebb

1.3 A Föld szárazföldi biomjai (a csapadék és a hőmérséklettől függően):

1. Tundra 2. Tajga 3. Mérsékelt övi lombhullató erdő 4. Trópusi esőerdő

5. Sivatag 6. Szavanna 7. Mérsékelt övi füves puszta 8. Mediterrán cserjés

Magyarország területén ezek alapján két biom is található: a lombhullató erdő és a füves puszták.

1.4 Hazánk társulásai:

fenyvesek bükkösök tölgyesek homoki erdők liget-és láperdők

homoki növényzet sziki növényzet tőzeglápok tőzegmohalápok kultúrterületek

2. A hazai lombhullató erdők világa

Az erdõk uralkodó növényei a fák. A fák, a cserjék, a lágyszárú növények és az állatok közvetlen kapcsolatban vannak egymással. Az erdõk élõlényei együttesen életközösséget alkotnak. Táplálékot, fészkelõhelyet, búvóhelyet biztosítanak egymásnak. Életük során egymásra vannak utalva, egyik sem élhet a másik nélkül. Szoros kölcsönhatásban vannak a talajjal és az éghajlattal is.

2.1 Földrajzi elhelyezkedés

A mérsékelt éghajlati öv közepe táján, a tundrától délre, de a mediterrán területektől északra találhatók. A folyók mentén, az ártereken, illetve a hegyvidékeken gyakoriak. Az alföldeken ligetszerűen, esetleg kisebb-nagyobb összefüggő erdőkként fordulnak elő.

2.2 Éghajlat

Ezen a területen négy évszak alakult ki: tavasz, nyár, ősz és a tél. A különböző élőhelyeken eltérőek a környezeti feltételek. Pl.: a vastag avartakaró alatt nedvesebb a talaj, alig van fény, nyirkos a levegő. A zárt lombkorona alatt kevesebb, az öreg tölgyesek alatt több a napfény. Ennek megfelelően egy-egy élőhelyet az adott környezeti feltételekhez jól alkalmazkodó élőlények népesítik be.

2.3 Növénytakaró

A lomberdőket a trópusi esőerdőkkel szemben egyetlen faj (pl. bükk) alkotja. A lomberdők szintjeinek száma is kevesebb és alacsonyabb is. A felső lombkoronaszint 20-30 m között van. Alattuk a kistermetű vagy fiatal fák alkotják az alsó lombkorona szintet. A cserjeszintet az alacsony növésű fás szárú növények alkotják. A gyepszint lágyszárú növényekből áll. A lomberdők éghajlata kedvező a szerves vegyületek lassú lebontásához. A lebontásban résztvevő férgek, gombák, és baktérium fajok humuszban és ásványi anyagokban gazdag talajt hoznak létre.

A honfoglalás idején a hazánk nagy részét erdõségek borították. Õseink pásztorkodó, állattenyésztõ életmódjához egyre több legelõre volt szükség. Késõbb a földmûvelés elõretörése, a lakosság létszámnak növekedése, a falvak, városok terjeszkedése és az iparosítás mind hozzájárult az erdõvel borított területek csökkenéséhez. A 20. században nagy területeket erdõsítettek be újra. Ez a munka ma is tart. Az õshonos fafajok mellett számos olyan fajt ültetnek, amelyek az erdõgazdaság szempontjából jelentõsek (vöröstölgy, akác, nemesnyár, erdei fenyõ és vörösfenyõ). Így ma erdeinknek csak 1/3-ad része természetes állapotú, 2/3-ad része újratelepített. Ma az ország területének 17%-át erdõ borítja. A változatos környezeti feltételekhez alkalmazkodva jellegzetes erdõtársulások alakultak ki:

Nyáras-borókások: Főleg az Alföldön találhatók, ligetszerűen helyezkednek el, sok esetben a szúrós levelű borókával.

Ligeterdõk, láperdők, ártéri erdők: A lomberdõzóna folyóit változatos koronaszintű, nedvességkedvelõ fajokból álló ligeterdők szegélyezik. Magyarországon hamvas éger, kõris, szil, kocsányos tölgy. A mélyebben fekvõ, gyakran elöntött szigeteken nyár és fűzfajokból álló puha fajú ligetek élnek. Pangó vizes területeken, ahol nincs vízmozgás, alakulnak ki a láperdõk. A lecsapolások, folyószabályozások miatt a láperdők ma már csak kis területekre jellemzőek. A Hanságban és a Duna-Tisza közén vannak a legszebb maradványfoltjai. Jellemző fája az éger, mely jól elviseli a vízzel telített talajt. Az ártereket csak időszakosan borítja víz. Nagyobb folyóink mentén az árterek mélyebb fekvésű részein fűz-, nyár-, ligeterdő; a magasabb részeken a szil, a kőris és a kocsányos tölgy a jellemző.

Alföldi tölgyesek: Ma már csak kis területen találhatók. Az őshonos - nem ember által telepített - természetes tölgyeseket kivágták, helyükön mezőgazdasági művelés folyik.

Hegyvidéki tölgyesek: Középhegységeinkben és a Dunántúli-dombságon találhatók. Jellemző fafajai a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. A középhegységek száraz, sziklás déli oldalain karszt-bokorerdők élnek. Jellemző fája a molyhos tölgy.

Gyertyános-tölgyesek: Az Alföld kivételével termékeny talajon sok helyütt megtalálhatók. Többnyire két lombkoronaszintjük van, a felsőt a tölgy uralja, a második szintet a gyertyán sűrű lombozata. Nyár elejétől késő őszig az avarjukban sokféle kalapos gomba él.

Bükkösök: A csapadékos, kiegyenlített éghajlatú hegyvidékeinken a tölgyeseket bükkerdõk váltják fel. Hazánkban 500 - 1000 m magasságban élnek bükkösök. A bükkös koronaszintje erõsen záródik. Lombozata úgy alakul ki, hogy maximális asszimilációs felületet adjon, ezért sűrű árnyékot ad. Cserjeszintje alig fejlõdik, gyepszintje is csak kora tavasszal élénk. A növények jelentõs része lombfakadás elõtt nyílik. Ezek hagymások, gumósok, rizómások, melyek a kora tavaszi virágnyíláshoz szükséges tápanyagokat raktározzák. A bükk lombfakadásaikor ezek a növények már termésüket érlelik. Sziklás területeken az állományba juhar és kõris elegyül.

Fenyvesek: Hazánkban a legtöbb fenyőerdő telepített. Csak a hűvös, párás Alpokalján találunk őshonos fenyveseket.

2.4 Itt élő állatok

Minden fajnak az erdõn belül van egy természetes otthona, azaz élõhelye. Ez lehet a talaj, a korhadó avar, cserjék és fák lombozata. A különbözõ élõhelyeken eltérõek a környezeti feltételek. Pl.: a vastag avartakaró alatt nedvesebb a talaj, alig van fény, nyirkos a levegõ. A zárt lombkorona alatt kevesebb, az öreg tölgyesek alatt több a napfény. Ennek megfelelõen egy-egy élõhelyet az adott környezeti feltételekhez jól alkalmazkodó élõlények népesítik be.

A különbözõ élõhelyeket és az ott otthonra lelõ élõlényeket együttesen, életközösségnek nevezzük. Az erdõ különbözõ szintjeinek élõlényei között sokféle kapcsolat van. Legfontosabbak a táplálkozási kapcsolatok, vagyis hogy melyik élõlény mit eszik. Így kapjuk a táplálkozási láncokat: Pl.: falevél - hernyó - cinege – fülesbagoly avar - gömbászka - cickány - erdei sikló tölgy makkja - egér – róka.

A láncok növényekkel kezdõdnek. Ezek a termelõ szervezetek, mivel a napfény segítségével környezetük egyszerûbb anyagaiból összetett anyagokat készítenek (fotoszintézis). A termelõ szervezetekbõl élnek a növényevõk, az elsõdleges fogyasztók (pl. hernyó). Velük a másodlagos fogyasztók (pl. cinke) táplálkoznak. A harmadlagos fogyasztók állatevõ állatokat zsákmányolnak. A lánc végén a csúcsragadozók állnak, melyekkel többnyire más állat nem táplálkozik (héja, fülesbagoly, róka). Az egyes élõlények élete véges. az elpusztult növényeket, állatokat a lebontó szervezetek (baktériumok, gombák) átalakítják. Humuszt, ásványi anyagot készítenek belõlük, és ezeket újra a növények veszik fel.

A lombos erdők növénytakarójának fogyasztói a növényevő emlősök (pl.: szarvasok, őzek), ragadozóik (róka, vadmacska, menyétfélék). Gazdag a lomberdők madárvilága. Ezen madarak egy része télen elköltözik, de tavasszal visszatérnek ide.

2.5. Az emberi beavatkozás

A természetes erdõk anyagáramlása zavartalan. Ha valamelyik szinten növekszik a fajok egyedszáma, (pl. a rágcsálók túlszaporodnak), egy idõ után a velük táplálkozó ragadozók is elszaporodnak, hiszen több a táplálék, több egyed fenntartására van lehetõség. Az egyik szint szabályozza a másikat. Az ilyen erdõk önmagukat tartósan fenntartják, élõviláguk változatos. Ha nem érik káros külsõ hatások (Levegõ- és talajszennyezés, tarvágás), mindig megújítja önmagát. Önszabályozó rendszerek, melyekben viszonylagos egyensúly van. Ezért pótolhatatlan kincs az erdõ az ember számára.

A telepített erdõk fáit szabályos alakzatokba ültetik. Önmagukat nem tudják tartósan fenntartani, ezért életüket az ember szabályozza. Élõviláguk szegényes. A természetes erdõterületek csökkenése és a kíméletlen vadászat miatt a csúcsragadozók (hiúz, barnamedve, farkas) hazánkban kipusztultak. A csúcsragadozók szabályzó szerepét az ember veszi át. A természetes ellenség nélkül maradt õzek, szarvasok, vaddisznók száma így a vadászattól függ.

3. Füves puszták

3.1 Földrajzi elhelyezkedés

A füves puszták zónája a mérsékelt övben, a tundrától délre, de a mediterrán területektől északra, a kontinensek belsejében helyezkedik el.

Hazánkban a Dunántúli- középhegységnek, a Mecsek vidékének meleg, napos, sziklás lejtőin, valamint az Alföld homokbuckáin kisebb- nagyobb facsoportok váltakoznak füves térségekkel, rétekkel, legelőkkel. Az ember is létesített réteket, legelőket, szántóföldeket az erdők kiirtásával. A rét, a legelő, a szántóföld összefoglaló neve: mező.

3.2 Éghajlat

Ezen a területen négy évszak alakult ki: tavasz, nyár, ősz és a tél. A nyár aránylag meleg, a tél viszont hideg. A különböző élőhelyeken eltérőek a környezeti feltételek. Pl.: a magasabban fekvő rétek szárazak, mélyebb helyeken lévők nedvesek. A környezeti tényezők közül a csapadéknak van elsődleges szerepe. Az évi 200-500 mm-es csapadék miatt nem tud kialakulni fás növényzet, ezért lágyszárú összefüggő növényzet borítja.

3.3 Növénytakaró

A növényzetnek két nyugalmi idejük van. Ezekhez a viszonyokhoz az egyszikű pázsitfüvek és a hagymás, gumós növények alkalmazkodtak a legjobban. A termelő növényzet a csapadék mennyiségétől és a talaj minőségétől függően változnak. A kevés csapadékos helyeken törpe füves puszták, a csapadékosabb területeken magasfüvű puszták alakultak ki. Az elpusztuló növények bőséges szerves anyaggal jó minőségű humuszos talajt hoznak létre. A talaj vastagsága eléri az 1 méteres vastagságot is.

Bár a réteken kora tavasztól késő őszig sokféle színes virág nyílik, az uralkodó növények mégis a fűfélék. Az olyan magasra növőket, mint amilyen például a nádperje, szálfüveknek nevezzük. Az alacsonyabbak az aljfüvek. Ilyen az angolperje is. A rét lekaszált és megszárított füve a széna. Növényevő haszonállataink fontos tápláléka.

A magasabban fekvõ rétek szárazak, mélyebb helyeken lévõk nedvesek. A száraz rétek, legelõk füvei között gyakori a liláskék virágú mezei zsálya. A réti sás és a mocsári zsurló a nedves rétek növénye. Az ilyen rétek üde zöldjébõl messzire sárgállik a már kora tavasszal virító réti boglárka.

3.3.1 Az erdőspuszta

A füves puszták átmenetét az erdők felé az erdőspuszta képviseli. A fõleg pázsitfűfélékbõl álló pusztákat erdõfoltok tarkítják, mindenekelõtt pusztai tölgyesek (kocsányos tölgy) jellemzik. Nedvességkedvelõ fajok csak a nagy folyók mentén alakulnak ki. Ide tartozik a Magyar Alföld nagy része.

3.4 Itt élő állatok

Sohasem véletlen, hogy egy területen milyen növények és állatok élnek együtt, hiszen táplálkozásuk miatt egymásra vannak utalva.

A mezõn nagyon sok és sokféle állat él. Legtöbb itt a rovar. Közülük is az olaszsáska fordul elõ a legnagyobb tömegben. A sáskák erõs rágószerveikkel válogatás nélkül eszik a rétek, legelõk füvét, és ezzel nagy kárt okoznak a mezõgazdaságnak. Számukra kedvezõ körülmények között nagyon elszaporodhatnak, bár sok pusztítójuk akad: a sün, a barna varangy, a fehér gólya, valamint az ügyes, villámgyors rovarragadozó, a fürge gyík.

Az emlõsök közül a rágcsálók pusztítják leginkább a mezõ növényeit. A legnagyobb termetű a mezei nyúl. Réteken, szántóföldeken mindenütt megtalálható, ahol bõséges a tápláléka.

A szántóföldek legkisebb, de szaporasága miatt mégis a legkártékonyabb rágcsálója a mezei pocok. A mezei pocok és a rovarok elszaporodását fõképp ellenségeik fékezik meg. Ahol a mezei rágcsálók nagyobb számban megjelennek, ott csakhamar elszaporodnak, vagy máshonnan odasereglenek pusztítóik, a különféle ragadozók is.

A mezõ állatai közül egyesek a nedves réteken találják meg életfeltételeiket. A szabad szemmel nem látható egysejtű óriásamõba a rétek mélyedéseiben összegyűlõ sekély vízben él. A szúnyogok is a nedves területek jellegzetes állatai. A nõstény gyötrõ szúnyog vérszívó. Nyári estéken néha nagy rajokban támadják meg az embert és az állatokat. A hímek növényi nedvekkel táplálkoznak.

A barna varangy szárazföldön él, de peterakás idején felkeresi a vizet. Kora tavasszal itt rakják le a nõstények kocsonyás burokkal körülvett petéiket. A fehér gólya a száraz és nedves réteken egyaránt elõfordul. Ott él, ahol bõségesen talál élelmet.

Forrás:

http://vizsla.origo.hu/katalogus