Valószínűleg nagy idôigénye okozza, hogy ezzel a módszerrel csak néhány egyszerűbb (FENTRESS 1976), vagy igen rövid idejű magatartás (GOLANI 1976) elemzését végezték el. A finomanalízis módszerek mindamellett elvileg lehetôvé teszik, hogy kis részletek (idôbeni) korrelációi alapján precízen definiált magatartáselemekhez jussunk.

Ilyen módszer alkalmazása nélkül kétféleképpen írhatjuk le a magatartást (I. HINDE 1970). Kiindulhatunk az állat mozgásából, tehát definiálhatjuk az elemeket az izomkontrakciók tér-idôbeli "mintázatával" (pl.: "kopoltyúmerevítés", "uszonyfeszítés"). A definíció ekkor szükségszerűen nehézkes lesz, mivel tartalmaznia kell a mozgás részletes jellemzését. További bonyolító tényezô, hogy bizonyos esetekben - az állat "készenlététôl", ill. az ingerszituációtól függôen - a mozgás módosult, vagy nem teljes formában megy végbe. Ilyen esetekben rendszerint intenzitás-faktorokat alkalmaznak, ami súlyos elvi problémákra vezet (GOLANI 1976).

A másik lehetôség, ha a magatartást célja, vagy várható következménye alapján írjuk le ("közelítés", "menekülés"). Az így nyert kategóriák viszonylag könnyen kezelhetôek, azonban megvan a veszélye annak, hogy prekoncopcióink alapján a jelenségeket félremagyarázzuk. Bármelyik utat válassza is a kutató, tisztában kell lennie a leírás elvi nehézségeivel, és óvakodnia kell attól, hogy a különbözô módszereket kritika nélkül keverje. További szempont, hogy az etológiai adatok rendszerint redundánsak, s így a túlságosan aprólékos leírás elfedheti a folyamat lényegét. A feladat természete szabja meg, milyen szintű felbontás a megfelelô; milyen elemeket vonjunk össze, vagy esetleg hagyjunk el a repertoárból.

Az elôbbi problémák hatványozottan jelentkeznek, ha több egyed interakcióiról gyűjtünk adatokat. Az ideális módszer most is a finomanalízis lenne, ráadásul olyan módon, hogy az adatokat az összes egyed viselkedésérôl párhuzamosan gyűjtjük. Ez viszont gyakorlatilag kivihetetlen, s így bizonyos információkról szükségképpen le kell mondanunk. Az elterjedt mintavételi módszerekrôl nem szólunk; ezekrôl kitűnô áttekintést ad ALTMANN (1974), egy problémára azonban föl kell hívnunk a figyelmet. Ha a kutató (látszólag) nem kötelezi el magát egyetlen mintavételi módszer mellett sem , vagyis annyi egyedet figyel, s annyi akciót jegyez le, amennyire egyáltalán képes (ad libitum módszer; ALTMANN 1974), akkor eredményei kvantitatív analízisre szinte bizonyosan alkalmatlanok 1esznek. Az egyes individuumok ugyanis nem egyforma valószínűséggel láthatók (CHALMERS 1968), illetve bizonyos akciók a megfigyelô számára kevésbé föltűnôek, s e torzító tényezôtôl függetlenül is, a megfigyelô "tudatalatti mintavétele" (pl. a ritka elemekre több figyelmet fordít) lehetetlenné teszi, hogy az így fölvett adatokból a csoport struktúrájának, illetve az egyes aktusok elôfordulási valószínűségeinek megbízható jellemzése születhessen.