|
rendre
|
| GÓLYAALAKÚAK (CICONIIFORMES) rendje | ||||
| Rendkívül változatos megjelenésű és életmódú csoportokat magába foglaló taxon. Legtöbb fajuk vízben vagy víz közelében él, néhány faj másodlagosan a szárazföldi dögevő életmódra tért át. Sok fajuk telepesen költ. Fiókáik csupaszon vagy pelyhesen búlynak ki a tojásból és gyakran fészeklakók. A búvármadarak, mint például a vöcskök, búvárok és pingvinek fiókái ugyan kelés után elhagyják a fészket, de még hosszú ideig képtelenek önállóan táplálékot szerezni. | ||||
| Vöcsökfélék (Podicipedidae) (21, 5) | ||||
A vöcskök öt kontinens édesvízein elterjedt,
jellegzetes bukómadarak. Lábaik a test végére tolódtak, ujjaik karéjosan
lapítottak, faroktollaik csökevényesek. Vízinövényzethez rögzített úszó
fészekben költenek, víz alatt vadásznak halakra és gerinctelenekre. Elhullott
tollat is fogyasztanak, fiókáikat is részben tollal táplálják. Hazánkban
gyakori a búbos vöcsök (Podiceps cristatus  ). |
||||
| Trópusimadár-félék (Phaethontidae) (3, 0) | ||||
| A fehérfarkú trópusi-madár (Phaethon lepturus) a nyílt tengerek és óceánok lakója. Zsákmányát zuhanórepülésből víz alá bukva szerzi meg. Alakja a csérekre emlékeztet, de farka nem villás, hanem ék alakú, középső farktollai különösen hosszúak. Mind a négy lábujjat úszóhártya köti össze — azaz a hátsó és a belső lábujj közt is úszóhártya feszül. | ||||
| Szulafélék (Sulidae) (9, 0) | ||||
| Nagy,
karcsú testű, fekete-fehér vagy barna színű tengeri madarak. Szárnyuk
és farkuk hosszú és hegyes. Az előző család tagjaihoz hasonlóan a szulák
lábán is mind a négy ujjat úszóhártya köti össze. Zuhanórepülésből vagy
felszíni úszásból buknak alá halat fogni. Más madarakkal ellentétben a
szuláknak kotláskor nincs kotlófoltjuk, azaz hasukon nem alkul ki csupasz,
vérbő bőrfelülelet. Egyes
fajaik kotlás közben a lábujjaik közt feszülő úszóhártyával borítják be
tojásukat. Európa tengerpartjain is költ a szula (Sula bassana ). |
|
|||
| Kígyónyakú madárfélék (Anhingidae) (4, 0) | ||||
| Nagytestű,
trópusi édesvízi halászmadarak. Sok tekintetben a kárókatonákra emlékeztetnek,
de nyakuk hosszú, csőrük szigonyszerűen egyenes, a csőrkávák éle fogazott.
Az előző családokhoz hasonlóan itt is mind a négy ujjat úszóhártya köti
össze. Amerikában terjedt el a kígyónyakú madár (Anhinga anhinga ). |
|
|||
| Kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) (38, 2) | ||||
| A
kárókatonák vagy kormoránok közepes vagy nagytestű, többnyire fémes fekete
színű halászmadarak. Lábaikon az úszóhártya mind a négy ujjat összeköti.
Csőrük egyenes, de végén lefelé görbülő erős kampó segíti a zsákmány megragadását.
Édesvízi és tengeri fajaik egyaránt vannak. Telepesen költenek és gyakran
csapatosan halásznak. Farktőmirigyük váladéka nem teszi vízhatlanná tollazatukat,
így tollazatuk lemerüléskor átázik. Ez könnyíti a víz alatti úszást, de
rendszeres szárítkozást is szükségessé tesz, ami a vízimadarak
között egyedülálló. Hazai faj a kormorán (Phalacrocorax carbo ). |
|
|||
| Gémfélék (Ardeidae) (65, 9) | ||||
C. albus |
Közepes
vagy nagytermetű, édesvízi vagy mocsári gázlómadarak. Lábuk és nyakuk
hosszú, csőrük szigonyszerűen megnyúlt. Röptükben nyakukat visszahajtják.
Nappali és éjszakai fajaik egyaránt vannak, elsősorban vízi zsákmányállatokra
vadásznak. Ismertebb hazai fajaik a nagykócsag (Casmerodius
albus  ),
szürke gém (Ardea cinerea ),
vörös gém (A. purpurea )
és a bakcsó (Nycticorax nycticorax ). |
Ardea cinerea |
||
| Flamingófélék (Phoenicopteridae) (5, 1) | ||||
| A
flamingók a sekély, sós vízek planktonevő madarai. Lábuk és nyakuk nagyon
hosszú, sajátosan ívelt csűrük kávájának széle lemezes szerkezetű. Tollazatuk
a fehér, rózsaszín, vagy vörös. Csapatokban élnek és telepesen
költenek. Európában is él a rózsás flamingó (Phoenicopterus ruber ). |
||||
| Íbiszfélék (Threskiornithidae) (34, 2) | ||||
| Elsősorban
trópusi és szubtrópusi mocsarakban és szavannákon élnek, telepesen költenek,
gerinctelen zsákmányállatokkal és halakkal táplálkoznak. Hosszú csőrük
vagy ívelt, vagy a végén fakanálszerűen lapos. Hazai fajok a batla
(Plegadis falcinellus )
és a kanalasgém (Platalea leucorodia ).
A tarvarjú (Geronticus eremita)
néhány évszázada még Közép-Európában is költött, a máig föntmaradt utolsó
fészkelő telepe Marokkóban található. |
||||
| Gödényfélék (Pelecanidae) (9, 2) | ||||
| A papucscsőrűformák
(Balaenicipitinae)
egyetlen faja az afrikai papirusz-mocsarakban élő papucscsőrű gólya
(Balaeniceps rex). Testfelépítésében és életmódjában
nem hasonlít a gödényekre, lába igen hosszú, hatalmas csőréhez nem kapcsolódik
jelentős méretű torokzacskó.
A gödényformák (Pelecaninae), másnéven pelikánok, nagytestű, fehér vagy világos színű halevő madarak. Alsó csőrkávájuk hatalmas torokzacskója sajátos halfogó szerv, lábaikon az úszóhártya a mind a négy ujjat összeköti. Telepesen költenek és gyakran csapatosan halásznak. Legtöbb fajuk nem bukik a víz alá, hanem a felszínen úszva halászik. Közép-Európából kihalt a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus). |
P. onocrotalus |
|||
| Gólyafélék (Ciconiidae) (26, 2) | ||||
| Öt
kontinensen elterjedt, nagytestű, nyújtott nyakkal röpülő, többnyire fekete-fehér
színezetű madarak. Sok fajuk fején és nyakán csupasz, színes bőrlebernyegek
vannak.
A gólyaformák (Ciconiinae)
hosszú és egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak, többnyire
édesvízek és mocsarak közelében költenek. Hazai fajok a fehér gólya
(Ciconia ciconia Amerikában terjedtek el az újvilági keselyűformák (Cathartinae). Ezek nagytestű, rövid lábú és horgas csőrű dögevő fajok, nem állnak kapcsolatban az óvilági keselyűkkel. Az Andokban elterjedt faj a kondorkeselyű (Vultur gryphus ). |
|
|||
| Fregattmadárfélék (Fregatidae) (5, 0) | ||||
| A fregattmadarak nagytestű, erőteljes röptű, többnyire fekete madarak. Az úszóhártya itt is mind a négy ujjat összeköti. Trópusi tengerek lakói, de rendszerint csak a szárazföldek és szigetek közelében figyelhetők meg. Röptükben vadásznak röpülőhalakra vagy a vízfelszín közelében úszó halakra és fejlábúakra. Gyakran megtámadnak más madarakat, hogy zsákmányukat elrabolják. A hímek párzási időben nagyra fölfújják csupasz, vörös torokzacskójukat. Ismertebb faj a pompás fregattmadár (Fregatus magnificens). | ||||
| Pingvinfélék (Spheniscidae) (17, 0) | ||||
| Nyílt-tengeri,
nagytermetű, röpképtelen, fekete-fehér úszómadarak. A déli féltekén terjedtek
el az Egyenlítőtől (Galapagos-szigetek) az Antarktiszig, legtöbb fajuk
a déli mérsékelt égöv tengerpartjain költ. Tollaik nem pásztákba rendeződve,
hanem testükön egyenletes eloszlásban nőnek. A tollazat igen tömör, kevés
levegőt tartalmaz, ezért a hőszigetelést egy bőralatti zsírréteg szolgálja.
Szárnyaik csak tőből mozgathatók, uszonyszerűek, a víz szárnnyal evezve
üldöznek fejlábúakat, rákokat és halakat. Csoportokban élnek és
telepesen költenek. Legnagyobb fajuk a császárpingvin (Aptenodytes
forsteri ),
merülési mélysége meghaladja a 400 m-t. |
||||
| Búvárfélék (Gaviidae) (5, 3) | ||||
| Az északi féltekén, a tundra és tajga övezet
édesvízei mentén költenek, rendszerint a mérsékelt égöv tengerpartjain
telelnek. Testalkatuk a vöcskökre emlékeztet, de lábujjaik
nem karéjosan lapítottak, hanem úszóhártyásak, faroktollaik nem csökevényesek.
Fészküket a parton építik, de a költéstől eltekintve kizárólag vízben
élnek és a víz alól szerzik zsákmányállataikat, elsősorban halat. Merülési
mélységük meghaladja a 70 m-t. Hazánkban a jeges búvár (Gavia
immer )
ritka átvonuló. |
Gavia immer |
|||
| Viharmadár-félék (Procellariidae) (115, 0) | ||||
| A
nyílt tengerek és óceánok jellemző madarai, különösen a Föld déli féltekén
gyakoriak. Veréb- és lúdnagyságú fajaik egyaránt vannak. A partokat csak
fészkelési időben keresik fel, életük nagyrészét a nyílt tengeren töltik,
tengeri állatokkal táplálkoznak. Csőrüket több elkülönült szarulemez borítja,
orrnyílásaik csövesen
megnyúltak. Több, kistermetű fajuk szaglás alapján kutat a tenger planktonikus
rákokban gazdag foltjai után. A gyomrukban képződő olajszerű váladékot
az orrcsövek vezetik a csőrre, a tollazatot részben ezzel teszik víztaszítóvá.
Veszély esetén támadójukra
az orrcsövön és a csőrön át bűzös olajat fecskendeznek. Fészkükbe egyetlen
tojást raknak, a kotlási idő igen hosszú. A vándoralbatrosz
(Diomedea exulans )
szárnyfesztávolsága eléri a 3 m-t. A Wilson viharfecskéje (Oceanites
oceanicus) az Antarktisz és a közeli szigetek partjainak sziklafalain
költ, becslések szerint a leggyakoribb madár a Földön. |
||||
webmester:
Kabai