Az állatok viselkedése:Egy evolúciós megközelítés

 
 
A szerzőről..............................
  Fordította: Székely Tamás
  webre tette:Kabai Péter
 
átnézte:(még nincs ellenőrizve)
Szociális védekezés
Az önző csapat
 
A mongúzok és szarvascsőrű madarak figyelmeztetik egymást speciális vészjelzésekkel, de a szarvascsőrű madarak olyan messzire elmennek, hogy akkor is vészkiáltásokat hallatnak, ha bizonyos ragadozókat látnak, amelyek ugyan túl kicsik, hogy számukra veszélyesek lennének, de elegendőek ahhoz, hogy a mongúz társaikat fenyegessék. Bár az ilyen típusú eset az embereket örömmel tölti el, mivel ez a harmónia és az együttműködés kialakulásának szép példája a természetben, teljesen lehetséges egy csapat kialakulása akkor is, ha ez egyedek sohasem kockáztatnak semmit a másikért. Nincs bizonyíték arra, hogy a seregélyek vagy a galambok megpróbálnák figyelmeztetni egymást a veszélyről. E helyett a csapatban lévő madarak egyszerűen reagálnak a megijesztett társaik jelzéseire. Ami úgy néz ki, mint a madárcsapat koordinált repülési válasza az valójában annak az eredménye, hogy az egyedek öntudatlanul próbálják elkerülni, hogy a ragadozóval egyedül maradjanak hátra. 
Annak a lehetőségnek a hangsúlyozására, hogy ami együttműködő csoportnak néz ki valójában reproduktív önző egyedekből áll, amelyek másokat mindig maguk és a potenciális veszély között próbálják tartani. Erre a jelenségre W.D. Hamilton az önző csorda kifejezést javasolta /332/. Hamilton játékelméleti modellt használt, hogy érthetővé tegye, bármilyen állat fitnesze függ a populáció többi részének viselkedésétől. Az egyik állat a másikat élő pajzsnak használja azon pajzsoknak, amelyek másokat próbálnak saját védelmükre felhasználni. Az eredmény az egyedek összesűrűsödése lehet, azaz az önző csorda, amelynek tagjai nem biztos, hogy nagyobb biztonságba vannak, mintha mindnyájan beleegyeznének a szétszóródásba. De amíg néhány önző pajzskereső létezik a szétszóródás nem tud kialakulni. 
Amikor az Adelie pingvinek elhagyják a fészkelőhelyüket és a tengerhez mennek táplálkozni, gyakran csoportokba gyűlnek az óceán sziklás tengerpartjain, s ezután együtt ugranak a vízbe, hogy elússzanak a táplálkozó területekre. Ennek az értelme akkor válik világossá, ha felismerjük, hogy minden beugró pontnál valószínű, hogy egy leopárd fóka ólálkodik a vízben. A fóka csak néhány adalin pingvint tud elkapni és megölni rövid idő alatt. Ha csoportosan úsznak keresztül a veszélyes zónán, sok pingvin meg fog menekülni, mialatt a fóka egy vagy két szerencsétlenül járt pingvinnel foglalkozik (hígulási hatás, lásd később). Ha részt kellene venned egy leopárd-fókás vesszőfutásban, valószínűleg akkor járnál legjobban, ha se az első se az utolsó nem lennél a vízben. Az adelin pingvinek valószínűen hasonló céllal rendelkeznek. A toporgó pingvinek közepével együtt ugorva a vízbe, az egyed társait élő pajzsként használja a vízben és ebben az esetben a pingvin csapatot önző csordának minősíthetjük. 
Ennek a könyvnek az előző kiadásában javasoltam, hogy a pingvinek azt is megcselekszik, hogy más egyedeket becsapnak úgy, hogy előredőlnek a víz felé, mintha beugrásra készülnének. Abban az időben nem voltam tudatában, hogy 1914-ben M.G. Levick egy kijelentést tett, hogy a pingvinek néha megpróbálják egy társukat a vízbe lökni, valószínűleg, hogy teszteljék a leopárd-fóka jelenlétét /476/. Levick írja: "amint sikerül egy társukat belökni a vízbe, az összes többi kinyújtja nyakát a szél felett". Az önző csordák nem mindig gyilkosokból állnak, de egy ilyen esetben képeseknek kell lennünk arra, hogy felderítsük a kompetíciót a központi helyzetért. Ezen predikció alátámasztása különböző forrásokból származik /130. 398/, beleértve a naphalat /317/. Ezen állatok rajokban élnek és a fészkelési territóriumot védenek riválisaik ellen. A nőstények a telepet tojásrakás miatt látogatják. Intenzív kompetíció van a nőstények között a központi elrendezésű territóriumokért és a nagyobb rendszerint az idősebb hímek valószínűbben nyernek ezen kompetícióban. A nőstények ezen territóriumokat preferálják ikráik elhelyezésére, ahol sokkal biztonságosabban vannak a ragadozóktól, mint a széli fészkekben. Rendszerint a szélen lévő hímek kerülnek elsőnek szemben a táplálkozó törpeharcsával, vagy kannibál naphallal és ennek eredményeként a szélen lévő hímek ikráit kétszer nagyobb gyakorisággal eszik meg a ragadozók, mint a középen lévők ikráit. 
Ha a szélen lévő naphalak különösen veszélyeztetettek, vajon miért fogadják el ezt a helyzetüket. Ha egy fiatal és gyenge egyednek nincs reális esélye hogy magánál erősebb riválisait rábírja jobb minőségű helyzetük feladására, ekkor egy szubordináns állatnak két lehetősége van: vagy a csapat külső részén fészkel és végeredményben védi a központi állatokat, vagy magányos egyedként fészkel. A naphalaknál a magányos fészkelők (ami néha előfordul) nagyobb csiga fertőzési gyakoriságtól szenvednek mint a széli és telepes hímek /5. táblázat/. Figyeljük meg, hogy habár a ragadozó együttes riasztása sokkal valószínűbben fordul elő a telep közepén, a perifériális hímek néha szintén gyakorolják a fészkeik közös védelmét és ez a lehetőség sohasem áll fenn egy magányos fészkelőnél. Egy alárendelt hal lehet, hogy kis hasznot húz a csapatban fészkelésből, még akkor is, ha a domináns hímek élő pajzsnak használhatják ellenségeiktől való védelemben /317/. 
 
 
módositva: 2001.01.09, webmester: Kabai, webhely: http://www.behav.org