| 7.
fejezet: A viselkedés evolúciója: történeti megközelítés |
| A
viselkedés történetének nyomon követése a fosszíliák alapján
|
| |
| A
viselkedés kialakulásának közvetlen feltárására vezet, ha megpróbáljuk
megérteni a fosszilizált maradványokból, hogyan viselkedtek a
kihalt állatok és ezen információt később felhasználva összerakunk
egy sorozatot, amely a mai faj viselkedéséhez elvezet. E megközelítés
alkalmazásához a fosziliális csontok és jelek, pl. lábnyomok alapján
kell kitalálni, hogyan viselkedett az eltűnt faj. Ez eléggé merész
tervnek tűnik, de meglepően sok mindent lehet kikövetkeztetni
néhány csontból, mint ahogy az óriás szarvas esete mutatja. |
 |
M.
giganteus csontváz a Wroclaw-i Egyetem Múzeumában |
A fosszilis bizonyítékok
jelzik, hogy e szarvasfaj hímjei 800 kg-osra is megnőttek és
40-50 kilós agancsokat hordtak, amely 5 métert is elérte /1.
ábra, 277/. Ez az állat megérdemli latin nevét, Megaceros giganteus.
Megdöbbentő méretei a biológusokat és a közembereket egyaránt
izgatta évszázadokon keresztül, s ahhoz az elterjedt téves nézethez
vezetett, hogy az agancsa olyan nagyra nőtt, hogy a fajt
a kihaláshoz vezették,
amely esemény kb. 10000 évvel ezelőtt történt. Ha a nagy agancs
lenne a felelős, akkor azt várhatnánk, hogy nagy agancsú egyedeket
gyakrabban találunk a fosszilis maradványokban. Ez azonban nincs
így. |
| Több mint
száz koponya analízisében, amelyeket egy ír mocsár mészköves részéből
tártak fel ballibetagh-i mocsár mellet /Dublin/, Anthony Barnosky
azt találta, hogy szinte mindegyik hím agancsa kisebb volt az
átlagosnál, testméretéhez képest. Ez az eredmény azt sugallja
(a ma élő szarvassal analóg módon), hogy ezek alultáplált, vagy
beteg állatok voltak /42/. A fosszilis gyűjteményből arra következtetett,
hogy az óriás szarvasbikák valószínűleg együtt töltötték a telet,
s a mocsaras tavakhoz vonultak a nőstényeket és a borjakat máshol
hagyva. A nagy agancsú élő szarvasok hímjei gyakran gyűlnek össze
befagyott tavakon télen, ahol könnyen észre tudják venni a farkasokat
és elfuthatnak előlük a fagyott jégen /277/. Az óriás szarvas
gyenge fiatal hímjei nyilvánvalóan nagyobb veszélynek voltak
kitéve, mint az ivarérett
hímek. Nem a nagy agancs cipelésétől pusztultak el, hanem éhezéstől
és a ragadozóktól. |
| Az óriás
szarvas agancsa tehát nem felelős a kipusztulásáért (az óriás
szarvas valószínűleg klimatikus változások eredményeként tűnt
el, amelyek csökkentették az óriás szarvas és a kipusztult mamutok
táplakozó területeinek, a gazdag sztyepp növényzetnek a kiterjedését).
Az a kérdés azonban, hogy miként használta az óriás szarvas terjedelmes
fejdíszét, intenzív viták tárgyát képezte. A mai szarvasfajoknál
a hímek és a nőstények tavasszal és télen elkülönült csapatokban
élnek, a hímek küzdenek ősszel, hogy a nőstény csordákat monopolizálhassák
és a győztesek a nőstényekkel párosodnak. Az összes jelenkori
szarvas az agancsát más hímek elleni küzdelemben használja, de
vajon az óriás szarvas úgy használta-e? Úgy hiszik, hogy a széles,
lapított agancs nem lehetett hatékony fegyver, mivel az agancs
éles hegyei hátrafelé irányultak, amikor a szarvas felemelte fejét
/1. ábra/. |
| E helyett
ezek a kutatók javasolják, hogy az agancsok szerepe pusztán a
nőstények lenyűgözése volt. Azonban az óriás szarvas legközelebb
élő rokonainak, a dámszarvasnak a hímjei szintén lapát alakú agancsokkal
rendelkeznek, amelyekkel a rivális hímek párzási jogáért küzdenek
/649/. A dámszarvasok és a többi szarvas sem nem küzd a fejét
egyenesen feltartva, hanem lehajtják fejüket és állukat szügyük
felé hajtják. Ebben a kitekert helyzetben óriási hegyes és veszélyes
ágai pontosan az ellenfél felé irányulnak /1. Ábra/. Ha a másik
hím szintén lehajtotta fejét, az agancsok összeakaszkodhatnak,
ami az összes élő szarvasra jellemző. |
| Andrew
Kitchener szerint az óriás szarvasok impozáns koronájukat arra
használták, hogy a szaporodási időszakban a rivális hímeket eltolják,
taszigálják és megszúrják, /431/. |
| A szarvas
agancsok előállítása igen jelentős energiát igényel. Ha csupán
a pózolás célját szolgálták volna, akkor lehetséges lett volna
könnyebb agancsok kifejlesztése is. Kitchener megvizsgálta az
óriás szarvas agancsának biomechanikáját, azt találta, hogy az
óriás szarvasok 65-ször nagyobb stressznek voltak kitéve, mintha
csupán passzív, pózolási díszt fejlesztettek volna ki /431/. Más
szavakkal, nemcsak az agancsoknak nem csak a formája fegyverszerű,
hanem belső szerkezete alapján az agancs felépítése is megfelel
ennek a használatnak. Máskülönben a szarvas nem invesztált volna
költséges anyagokat az agancsok kifejlesztésére, azért, hogy megbirkózzon
a 3/4 tonnányi súlyú riválisokkal összeütközésből származó heves
hatásoknak és csavaró erőknek. |
| |
|
Egy
evolúciós megközelítés 